Tanulmányunk előző részében (Beszélő, 2004. december) a Dunagate-botrány előzményeit és lefolyását követtük nyomon a korabeli sajtóban. Ezúttal belső dokumentumok segítségével rekonstruáljuk, hogyan is készült a pártállam és az állambiztonság a várható politikai változásokra 1989 folyamán.

A rendszerváltás forgatókönyvei

A tizenöt év múltával sem oszló homály leginkább az állambiztonsági szolgálatok szerepe körül tűnik maradandónak. Továbbra is nyitott kérdés, hogy mit is értett az állambiztonsági szolgálat – a bukásáig vallott – jogállami átrendezés alatt, illetve egyáltalán milyen alternatívái lehettek/voltak a szolgálatok demokratikus átalakításának. A továbbra is a Nemzetbiztonsági Hivatal Központi Irattárában őrzött és így a kutatás elől többnyire elzárt iratok közül egyelőre csak csekély számú dokumentum került – különböző okokból és módon1  – nyilvánosságra. Némi segítséget nyújthat viszont az MSZMP álláspontjának viszonylagos ismertsége, az annak változásait megőrző és elérhető dokumentáció.

A 80-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy érdemi változásokat csak a többpártrendszer deklarálásával és az erre épülő szabad választások megtartásával lehet elérni.2 Az 1988. májusi országos pártértekezlet határozata fogalmazta meg a „párt vezető szerepére épülő” szocialista pluralizmust.3 A politikai rendszer demokratizálását azonban a pártvezetés ekkor még kizárólag az egypártrendszer keretei között képzelte el.4 Még 1989 februárjában is többször hallható volt a Központi Bizottság ülésein, hogy az egypártrendszer önmagában nem zárja ki a demokráciát és a jogállamiságot, a pluralizmus kibontakozását ugyanis nem az egypártrendszer, hanem annak „torz működése gátolta”.5 A többpártrendszer azonnali bevezetését a pártvezetés elutasította. Az indoklás szinte mindig ugyanaz volt: az „ország nincs felkészülve” ennek megvalósítására, „fennáll a veszélye a folyamatok destabilizálódásának, ellenőrizhetetlenné válásának”.6 A politikai bizottsági tagok közül többen is úgy gondolták, hogy a „látszatpluralizmus”, vagyis az „egypárti pluralizmus” fenntartható, és valódi versenyhelyzetet teremtő választások csak az 1990-es évek után lesznek.7 A pártokról és a választási rendszerről szóló, január 19-én kelt feljegyzésében Fejti György központi bizottsági titkár viszont amellett foglalt állást, hogy a parlamenti helyeket – lengyel mintára – még a választások előtt el kell osztani, előre biztosítva az MSZMP többségét.8

Az MSZMP ugyan már korábban is kinyilvánította, hogy szabad választásokat akar; ennek értelmezése azonban alig két hónap leforgása alatt megváltozott.9 Márciusban ez még azt jelentette, hogy előzetes koalíciós megállapodásokon alapuló kvázi szabad választások lesznek, májusban pedig már valódi, a pártok versenyén alapuló választásokról volt szó. Ezt először Nyers Rezső mondta ki a politikai bizottság 1989. május 2-ai ülésén: „Na most, mit akarhatunk mi, mit akarhatunk? Nem akarhatjuk ma már az előzetes koalíciót, sajnos. (...) nem olyan a helyzet. Ha korábban kezdjük, talán még lehetett volna, most már nem megy. Tehát, megmérettető, versengő választások. El kell fogadnunk ezt a tézist.”10 

A nyilvánosság előtt zajló politikai események mögött ma már felismerhetők azok az elméleti erőfeszítések is, amelyek a pártállami hatalom megtartását, de legalábbis leépítése radikalizmusának enyhítését célozták. Az első átfogónak szánt elemzést még 1988 őszén az MSZMP KB Társadalompolitikai Osztálya dolgozta ki, majd ezt követte az a javaslat, amely bekerült az 1988. decemberi KB-ülés elé.11 Ekkor született az a döntés, hogy alakítsanak három – különböző műhelyekben dolgozó – munkacsoportot, s azok dolgozzák ki elképzeléseiket a politikai rendszer megváltoztatásáról, majd a Politikai Bizottság döntse el, hogy a három anyagból melyiket terjesztik a Központi Bizottság elé.12 Az egyik munkacsoportot Grósz Károly vezette és Kövér Árpád volt a titkára, a másikat – amely a Társadalomtudományi Intézet szellemi bázisára épült – Aczél György irányította és Halay Tibor volt a titkára. A harmadik grémium a Politikai Főiskolán alakult meg, Romány Pál rektor, az MSZMP KB tanácsadó testületének az elnöke volt a vezető, Kemény László rektorhelyettes pedig a titkár.

Ez utóbbi műhelyben az átmenet ötféle verzióját vázolták fel. Az első az egypártrendszer fenntartásának esélyeivel és következményeivel foglalkozott. Ez az elemzés kimutatta, hogy csupán egyetlen módon lehetne megőrizni a monolit struktúrát – erővel. Ezt azonban a nemzetközi viszonyokból adódó következmények, a várható belső feszültségek, a polgárháborús végkifejletek és az általános emberiességi megfontolások, egyszerűen „civilizációs szintünk miatt is” kivihetetlen, politikailag kalandor, erkölcsileg pedig tarthatatlan lépésnek gondolták.13

A második tanulmány abból a feltételezésből indult ki, hogy Magyarországon „baráti” pártok jönnek létre. Ez olyan modell lett volna, amely azzal számol, hogy „nem a rendszerellenes, a szocialista társadalmi berendezkedést megdönteni akaró politika erők játszanák a fő szerepeket a politika porondján”. Ebben a verzióban fennmaradt volna az MSZMP vezető szerepe, de többpártrendszerben, szövetséges politikai erőkkel együttműködve. Ezek a pártok az akkori alternatív szervezetek egy részéből fejlődtek volna ki – a modellkészítők elképzelései szerint.

A harmadik föltételezés a koalíció és az ellenzék parlamenti szembeállására épült. A „szocializmusellenes erők” itt arra kaptak volna lehetőséget, hogy az Országgyűlésben nyíltan képviselhessék nézeteiket – ellenzékben. A koalíciós pártok a baloldal vonulatait képviselték volna, megőrizve az MSZMP vezető erejét, egy demokratikus szocialista berendezkedés megvalósulásával. Amikor ez a verzió készült, az MSZMP taktikáját tekintve az volt a fő dilemma, hogy vajon mennyire bontsa le a saját hatalmát, figyelembe véve a korabeli közvélemény-kutatások adatait is. Ezek szerint ugyanis az MSZMP-nek 34-35 százaléknyi politikai ereje volt 1988 végén, 1989 elején.14 Sőt, ez az anyag már azt is feltételezte, hogy majd mindenféle jogi korlátozás nélkül folyik a politikai harc.15

A negyedik modell lényege az volt, hogy az MSZMP megmarad, létrejönnek a vele szövetséges pártok, de a politika színterére lépnek a szocializmussal szemben álló erők is. Itt a hatalom annak a koalíciónak a kezében van, amelyik érdekelt a rendszer megújításában, de ebben a pártszövetségben az MSZMP már nem tartja meg a vezető szerepét. Tehát egy baloldali koalíció vezeti majd az országot, de olyan, amelyben nincs meg az a hegemóniája az MSZMP-nek, ami az addigi szisztéma alapja volt. Az elemzés szerint ez a szituáció „politikai káoszhoz” vezetett volna. Különösen azért, mivel a többi baloldali párt nem volt megszervezve, az ellenzék pedig gyors megerősödésével, a rendszerváltás továbbvitelével és a demokratikus viszonyok újabb kritikájával „működésképtelenné tette volna az országot”.16

Végül az ötödik verzió lényege: átadni a hatalmat. A politikai rendszer teljes liberalizálásával, mindenféle jogi, alkotmányos kötöttség elvetésével olyan szituációt teremteni, amelyben a hatalom a szocializmust ellenzők kezébe kerül.17 

Szovjet előrejelzések

Érdemes felidézni azokat az 1989 elején készült prognózisokat is, amelyek szovjet elemzések nyomán valószínűsítették a kelet-európai országokban bekövetkező rendszerváltás lehetséges irányait. 1989 februárjában az SZKP KB Nemzetközi Osztálya (Alekszandr Jakovlev18) feljegyzést készített az európai szocialista országokkal való kapcsolatok fő kérdéseiről. A szocialista országok fejlődési irányának néhány lehetséges forgatókönyvét kívánták ebben megfogalmazni.19

Az egyik lehetséges változat: zökkenőmentes demokratizálás és a szocializmus egy új formájának bevezetése az uralkodó párt vezetésével. E szerint nem lehet kizárni, hogy a kormányzati hatáskörök kérdésében a politikai vezetésnek engedményeket kell tenni, nem lehet kizárni, hogy az önkormányzatiság nagyobb szerepet kap, hogy a politikai életben megnő a súlya a képviseleti szerveknek, ami a konstruktív ellenzéket tulajdonképpen bevonja a társadalom irányításába, sőt akár a hatalomért folyó küzdelem egyik erejévé teszi őket. Ez a parlamentáris vagy elnöki szocializmus felé vezető út néhány ország (Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia) esetében a Szovjetunió számára kedvező lenne – véli a feljegyzés. Amennyiben a demokratikus változásokat az uralkodó párt kezdeményezi, igen komoly esélye lenne arra, hogy a belső stabilitás megmarad, illetve hogy a szövetségeseik irányában meglévő kötelezettségeiknek továbbra is eleget tesznek.

Egy másik lehetséges szcenárium esetén a „reaktív változás” a meghatározó. Ez az addig történtek közvetlen folytatása volna úgy, hogy egy „miniválság” után az uralkodó párt újabb és újabb engedményeket tenne. Ez a forgatókönyv – a szovjet megfigyelők szemszögéből – lehetővé tenné a „legrosszabb” – a politikai földcsuszamlás – elkerülését, ám végső soron a „politikai élet perifériájára” taszítaná a pártot, erősítené a pesszimizmust, a kételkedést a szocializmusban, „egyre mohóbb követelésekre sarkallná az ellenzéket”, és fokozatosan fölkészítené a társadalmat a szocializmus kereteiből történő kilépésre. Egy ország átalakulása a tradicionális vegyes gazdaság és a korlátozás nélküli politikai játéktér irányában nem feltétlenül eredményezi azt, hogy a szövetségeseik felé fennálló kötelezettségeikről megfeledkeznek, de az adott ország külpolitikai orientációját intenzív politikai csatározás terepévé alakítaná át.

Végül a Nemzetközi Osztály kutatói szerint elképzelhető egy harmadik út is: „a társadalom irányításának jelenlegi rendszerét megőrizni, a tömegek társadalmi és politikai aktivitását elnyomni.”20 Ennek a forgatókönyvnek az a legfontosabb jellegzetessége, hogy nyíltan „konzervatív cselekvési tervre” épülne, korlátozott reformokat eredményezne leginkább csak a gazdaságirányítás területén, és a szovjet peresztrojka aktív elutasításával érne fel. Ez az irány azt is jelentené, hogy a jövőben nem lehetne kizárni egy adott válsághelyzet erőszakos megoldását sem, mely akár a társadalmi feszültségek kirobbanásával is együtt járhat, aminek kiszámíthatatlan következményei lennének az adott ország belpolitikájára és külpolitikájára egyaránt. Egy ilyen válság legfontosabb kiváltó oka az lehet, hogy a lakosság elégedetlensége az egyre rosszabb gazdasági helyzet és a romló életszínvonal miatt fokozódik.

Az általános kelet-európai körképen túl egy további elemzés külön kitér az egyes országok átalakulás-prognózisára.21 Először Magyarország „legvalószínűbb” forgatókönyvét vázolja fel: „Radikális reformok a gazdaság állami szektorában, az ipar és a mezőgazdaság részleges reprivatizációja, piaci viszonyok alapján működő vegyes gazdaság kialakulása. Az ország szorosabb intézményi kapcsolatot épít ki az Európai Unióval, esetleg az EFTA-val, erősödik az együttműködés Ausztriával. A többpártrendszer bevezetésével fokozatosan visszaáll a parlamenti demokrácia. Az elkerülhetetlenül hanyatló KGST-kapcsolatok és a formális VSZ-tagság mellett egyre inkább a semlegesség kerül előtérbe, és kialakulhat egy Duna-menti Föderációt szorgalmazó mozgalom, amenynyiben az ötletet támogatják a szomszéd országok is.” A feljegyzés ennek feltételei között megjegyzi: a Magyar Szocialista Munkáspárt, ha reformista szárnyának helyzete jelentősen megerősödik a vezetésben és a párt egészében, magához ragadja a kezdeményezést a társadalmi, gazdasági és politikai struktúrák átalakításában; fokozatosan koalícióra lép a szociáldemokrata mozgalommal (ami nem zárja ki a párttagok jelentős részének átlépését a szociáldemokratákhoz vagy a párt békés kettéválását). Ha más pártok befolyása növekszik is rövid távon, az események nagy valószínűséggel a fenti, első forgatókönyv egy változata szerint alakulnak, hiszen egyik mozgalom sem tehet szert akkora erőre és befolyásra, mint az MSZMP reformkörei és a szociáldemokrata beállítottságú erők.

A másik forgatókönyv egy „pesszimista” változatot ismertet: „Engedményeket tesznek a párt konzervatív szárnyának, mely közép- és alsó szinten erős pozíciókkal rendelkezik. Megkísérlik minimalizálni a hagyományos sémától való eltérést. Következetlenül és kompromisszumokkal hajtják végre a reformokat. Nő a gazdasági és társadalmi feszültség. Tovább csökken az életszínvonal, a sztrájkmozgalom kiszélesedik, a szakszervezetek átpolitizálódnak. Előfordulhat a külső adósság-csőd bejelentése, romlik a viszony a hitelezőkkel, köztük a nemzetközi monetáris-pénzügyi intézményekkel. Akadályokat gördítenek az ellenzéki pártok és mozgalmak legális kifejlődésének útjába. Elhalasztják a parlamenti választásokat. Az MSZMP jelenlegi vezetésében tovább csökken a reformszárny ereje, illetve gyengül a párton és az államapparátuson belüli támogatóinak pozíciója. Csökken az MSZMP választási esélye (egészen a választások esetleges elvesztéséig). Az alternatív politikai erők veszik át a kezdeményező szerepet. Ennek eredményeképpen újra elkerülhetetlenné válnak a radikális reformok, csakhogy ezúttal egy új, gazdasági és politikai szempontból kedvezőtlenebb helyzetben.”

Bár az első forgatókönyv megvalósulását Moszkvában nem tartották teljesen elképzelhetetlennek, mégis úgy vélték, hogy egy, az első és a második forgatókönyv elemeit egyaránt tartalmazó, „felemás megoldásnak” kedvez a helyzet. A belpolitikai helyzet elkerülhetetlen súlyosbodása ebben az esetben az első forgatókönyv irányában mozdíthatja el az eseményeket, vagy növeli a második, „pesszimista” forgatókönyv bekövetkezésének esélyeit.

Azt már „belső használatra” említik a szakértők, hogy „alapos elemzésnek kell alávetnünk a kelet-európai szovjet nagykövetségeken folyó munkát, ami bizonyos esetekben a nagykövet vagy egyes diplomáciai vezetők leváltását eredményezheti, ha tevékenységük ellentétes megújult külpolitikai érdekeinkkel. Különös figyelmet kell szentelni az azokban az országokban dolgozó kádereinknek, ahol a feszültségek fokozódására vagy kirobbanására kell számítani. (…) Rendkívül fontos megváltoztatni hírszerzési politikánkat a kelet-európai szocialista országokban zajló eseményeket illetően. Objektív jelentésekre van szükség, amelyek megmagyarázzák és megindokolják ezeket az eseményeket, mert ezen az információn alapszik saját gazdasági és politikai reformintézkedéseink igazolása.22 A történtek végül nem a szovjet előrejelzések szerinti „optimista forgatókönyvet” realizálták, a „pesszimista változat” valósult meg.

A politikai átmenet fenti alternatívái ha explicite nem is részletezték az állampárt erőszakszervezeteinek, benne az államvédelmi szervek átalakításának esélyeit, valójában minden hatalomelemzés megkerülhetetlen kérdése ez volt. Mégis, a hivatalos pártdokumentumok, illetve az Igazságügyi Minisztériumban készült tervezetek 1989 nyaráig egyáltalán nem tartalmaztak a fegyveres erőkre, a rendőrségre vonatkozó konkrét szabályozási javaslatokat. (Nem tekinthető ilyennek az MSZMP KB 1988. decemberi határozata sem, amely „A kormányzati munka korszerűsítésé”-vel foglalkozva a fegyveres erők vonatkozásában tulajdonképpen csak a nómenklatúra újraszabályozásával törődött.)23

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások I/6-os – az erőszakos megoldásokat kizáró jogi garanciák megteremtésével foglalkozó – munkabizottsága MSZMP-s részvevője (az Igazságügyi Minisztérium részéről Holló András) az 1989. augusztus 2-ai ülésen először (és utoljára) tett átfogó javaslatot az alkotmánynak a fegyveres erőkkel foglalkozó új, IV. fejezettel történő kiegészítésére. 1989. szeptember 1-jén a Politikai Intéző Bizottság javasolta a Központi Bizottságnak, hogy a békés politikai átmenet jogi kereteit alapvetően három törvénytervezet foglalja össze. Ezek az alkotmánymódosításról, a pártok működéséről és gazdálkodásáról, valamint az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvényjavaslatok. A törvénytervezetekhez több megjegyzést fűzött a Politikai Bizottság. Javasolta, hogy az alkotmánymódosítás során – még az új alaptörvény elfogadása előtt – a békés politikai átmenet szempontjából lényeges változtatásokat el kell végezni. Ezek közül – politikai jelentősége miatt – kiemelte: „garanciális jelentősége van annak, hogy a fegyveres erők és a rendőrség alkotmányos szabályozást kapjanak.”24 

Az MSZMP Központi Bizottság tulajdonképpen csak az utolsó,25 1989. szeptember 12–13-ai ülésén tűzte napirendre a fegyveres erők és testületek kérdését, akkor is a „pártstruktúra módosításának” vonatkozásában.26 Ezt követően a Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter által szeptember 22-ei keltezéssel benyújtott alkotmánymódosító javaslat csupán azt rögzítette27 – és ezt fogadta el 1989. október 18-án az Országgyűlés –, hogy „a rendőrséggel és az állam biztonságával összefüggő részletes szabályokat alkotmányerejű törvény határozza meg”.

Látható tehát, hogy a politikai hatalom nyilvánosan nem kívánt állást foglalni az államvédelmi szervek további sorsára vonatkozóan sem az állampárt politikai, sem pedig az államapparátus szakértői tevékenysége szintjén. Mindez természetesen nem azt jelentette, hogy se koncepció, se program ne született volna az egyik legfontosabb hatalmi kérdést illetően. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a nyilvánosság tágabb, de még a tárgyalási folyamatok szűkebb résztvevői körét is ki kívánták rekeszteni az előkészítő munkákból, egyben meghatározatlan távlatokba helyezni „az állam biztonságával összefüggő részletes szabályok” meghozatalának időpontját. Kőszeg Ferenc nem zárta ki annak lehetőségét, hogy az 1989 nyarán nagy nyilvánosságot kapott munkásőrség-vita28 tulajdonképpen az állambiztonság átszervezésének elkerülhetetlenségéről volt hivatva elterelni a figyelmet: „Abban az I/6-os bizottságban,29 amelynek én is tagja voltam, az volt a fő cél, hogy megértessük, hogy márpedig a munkásőrséget jogutód nélkül fel kell számolni, és nem szabad elfogadni azt a javaslatot, aminek az elfogadására az MDF akkoriban hajlott, azaz Pozsgay Imre javaslatait, hogy a munkásőrség alakuljon át nemzeti gárdává. Ez volt az érdeklődésünk homlokterében, és ennek következtében nagyon keveset foglalkoztunk az állambiztonsági szervezettel. Utólag azt mondom, hogy hibásan, tévesen.”30

A Dunagate-ügy kirobbanása utáni egymásra mutogatás során kormányzati oldalról több ízben az ellenzéket kívánták felelőssé tenni azért, hogy a kérdés a háromoldalú tárgyalásokon szóba sem került,31 valamint hogy akadályokat gördítettek az állambiztonsági törvény megalkotása elé, illetve kivették a sarkalatos törvények sorából.32 A háromoldalú tárgyalásokról 1989. június 10-én aláírt megállapodás azonban a sarkalatos törvény körébe eredetileg sem vette fel az állambiztonsági szabályozás kérdéskörét. Súlyosabb viszont az a bizonyíték, amely éppen a kormánypárt felelősségét támasztja alá a kérdés negligálásában. Kiderült ugyanis, hogy 1989. június elején, tehát még a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások előtt a Belügyminisztérium követelményként megfogalmazta: „egyrészt az állambiztonság működése, eszközei legyenek ellenőrizhetők, másrészt mint sarkalatos törvény az Alkotmány elfogadása utáni időszakban történjen tárgyalásuk.”33 Ráadásul az ekkor készült törvényalkotási terv tanúsága szerint az ilyen jellegű tárgyalásokat még utólag sem ütemezte be a törvény-előkészítésért felelős Belügyminisztérium.34

Átmeneti állambiztonság

Az állambiztonsági szolgálatok számára természetesen mindebből csak annyi lehetett fontos, hogy tevékenységi irányukat, célcsoportjaikat, ellenségképüket megerősíti vagy éppen módosítja a politikai vezetés. Ebből a szempontból viszont – amint a korábbiakban láthattuk – a „társadalomra veszélyes ellenséges személyek kiválasztásáról és ellenőrzéséről” szóló 1982-es belügyminiszter-helyettesi parancs stabil és változatlan ellenségképpel szolgált a III. Főcsoportfőnökségnek – a rendszerváltás idején is.35 Az MSZMP Politikai Bizottságának az ellenséges-ellenzéki csoportokról szóló 1986. július 1-jei titkos határozata 1989-ben is érvényes volt.36 Ez a tény viszont megkérdőjelezte annak a kijelentésnek az őszinteségét, amit akkoriban a hatalom – elsőként az MSZMP Központi Bizottsága az 1989. február 10–11-ei ülésén (majd később egyre gyakrabban)37 – a többpártrendszer keretei közötti demokratikus hatalomgyakorlásra való békés átmenettel összefüggésben hivatalosan és nyilvánosan deklarált.38 

Ennek az egységes és az állambiztonsági szervek szempontjából megbízhatóan alkalmazható ellenségképnek általános érvényét és legális pozícióját rendítette meg elsőként az 1989. január 10-én elfogadott egyesülési,39  illetve a gyülekezési jogról szóló törvény. Két hónappal korábban még évtizedes rutinnal kezelték az eseményeket. Az 1988. november 15-ei nemzetközi Románia Napra, a brassói munkásmegmozdulás első évfordulójára tizenöt szervezet szolidaritási tüntetés megtartását kezdeményezte a Román–Magyar Szolidaritási Parknál, ahonnan Románia budapesti nagykövetsége elé kívántak vonulni. November 9-én a hatályos BM-rendeletnek megfelelően bejelentették a tüntetést. A tüntetés meghirdetett útvonalát a rendőrség lezárta, a nagykövetség épületét körülvette. A tüntetőket eltérítette az eredeti útvonalról, majd erőszakos fellépéssel megakadályozta a továbbhaladást; hat személyt előállítottak.40 A rendőri erőszak brutalitása a hatályos jogrendszer szerint legitim volt, a tömegoszlatás szabályszerűen történt.41 1989 elején viszont olyan törvényi helyzet jött létre, amely szerint szűk kivételektől eltekintve „a közterületen tartandó rendezvény – a bejelentés megtétele után – minden további intézkedés nélkül megtartható”.42 

A hagyományos ellenségkép eróziója azzal folytatódott, amikor a büntető törvénykönyvnek az Igazságügyi Minisztérium által javasolt módosítása nyilvánosságra került. Ennek hivatalos indoklása ugyanis a következőket tartalmazta: „A hazánkban zajló társadalmi-politikai átalakulás, a jogállami garanciák következetes megteremtésének igénye szükségessé teszi az állam elleni bűncselekmények szabályozásának felülvizsgálatát. Ennek terjedelmére és időpontjára két megoldás merült fel: a) az állam elleni bűncselekmények teljes körének felülvizsgálatára az új alkotmány elfogadását követően kerüljön sor. Ennek az az indoka, hogy az állam elleni bűncselekmények jogi tárgya az alkotmányban rögzített elvekhez és intézményekhez kapcsolódik; b) a felülvizsgálatot haladéktalanul el kell végezni, annak érdekében, hogy a büntetőjogi szabályozás ne válhasson a demokratikus fejlődés, az emberi jogok és az állampolgári szabadságjogok kibontakozásának gátjává. E két megoldási lehetőséget vizsgálva arra a következtetésre kell jutni, hogy az állam elleni bűncselekmények szabályozásának felülvizsgálatával nem lehet várni az új alkotmány létrehozásáig. Törvényességi szempontból nem tartható fenn, hogy a hatályos jog ugyan lehetőséget ad a jelenlegi alkotmányhoz kapcsolódó politikai-társadalmi gyakorlat kereteit túllépő folyamatok résztvevőinek büntetőjogi felelősségre vonására, de erre a bűnüldöző szervek toleranciája folytán nem kerül sor; ennek ugyanis nincs jogi biztosítéka. Ezért a Minisztertanács elrendelte az állam elleni bűncselekmények felülvizsgálatának gyorsítását.”43

A zűrzavart fokozta, hogy a jogforrási hierarchia az állambiztonsági szervek vonalán szinte megfordult: az elhárító munka részesei közvetlenül a rájuk vonatkozó parancsokat hajtották végre, ehhez kellett magukat tartaniuk. Így a magasabb belügyi normák bonyolult rendszerét – tájékoztató, közlemény, körlevél, állásfoglalás, elvi állásfoglalás, irányelv, belügyi iránymutatás, ügyrend, szabályzat, intézkedés, parancs, miniszteri utasítás44 – általában annyiban tekintették tevékenységük szabályainak, amennyiben ezeket felettesük oktatás formájában ismertette, vagy ezek betartására utasította őket. Még távolibbak voltak azonban a „külső” jogrendszer rendelkezései, amelyek többnyire csak a belügyminisztériumi normák közvetítésével jutottak el az állambiztonsági szervek munkatársaihoz.45 

Az állambiztonsági csoportfőnök napi gyakorlatában érzékelhette a konfliktust: „Új pártok, szervezetek alakultak. A Szabad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ-szé, a lakiteleki értelmiségi csoport MDF-fé alakult, a Fidesz is színre lépett, az FKgP újraszerveződött, Néppárt, Liga Demokrata Párt… egymás után. A parancsok szerint mindez állambiztonsági feladat lett volna.”46

Az állambiztonság szabályozása tehát jogi szempontból és gyakorlatilag – a normális tagoltságon túl – több szintre szakadt. A felsőszintű politikai és állami vezetés szándékát a politika makroszférájának eseményei befolyásolták, és ez a vezetés a nyilvánosság előtt a demokratikus átalakulás békés útja reprezentánsának mutatkozott. A Belügyminisztérium vezetése – pártjóváhagyással – igyekezett a politikai változásokkal lépést tartani, még azon az áron is, hogy a miniszterhelyettesi gárdát nyár elején lecserélték, köztük a III/III-as főcsoportfőnököt is.47 Operatív szinten az állambiztonsági szervek működésének legfontosabb motívuma viszont a közvetlen vezetés parancsainak realizálása maradt, még ha esetleg az ötvenes évekből megmaradt intézményi háttere is volt ezeknek az intézkedéseknek.48 A főcsoportfőnök 1989. augusztus 15-én, november 6-án, 21-én és december 6-án írásos emlékeztetőket, majd körlevelet adott ki, amelyekkel – szavai szerint – a „jogállamiságba való átmenetet” akarta előmozdítani, de – tette hozzá – „az érvényes jogszabályokból álló évtizedek alatt felépített akadályt nem háríthattam el”.49

Közben pedig folytak a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások, ahol négy munkabizottság tárgyalásai is – bár mindvégig csak közvetve – érintették az állambiztonsági szervek tevékenységét.50 Az őszi MSZMP–MSZP szakadásig 80%-os párttagságú Országgyűlés úgy érezte, hogy a szuverenitását korlátozó kerekasztal-tárgyalások foglyává vált, bár olykor – nem kis részben az MSZMP-kormány sugallatára – a megállapodásoktól eltérő módosító javaslatokkal alakította át a tárgyalásokon megszületett konszenzust. Az állambiztonság vonatkozásában olykor interpellációk szintjén közeledtek a képviselők e kérdéshez, de a fegyveres erők alkotmányjogi helyzetének rendezését a parlament végül a Nemzeti Kerekasztal megállapodásában rögzített szándékok jóváhagyásával fogadta el.51

A BM előterjesztése

Hogyan próbált 1989 nyarán e folyamatok középszintjén, az egyre áttekinthetetlenebb helyzetben a Belügyminisztérium manőverezni? Korábbról magával hozott tekintélyét változatlannak érezve, továbbra is kompetensnek tekintette magát a politikai helyzet egészének értelmezésére és befolyásolására. Legalábbis ez derül ki abból a jelentésből, amelyet a Belügyminisztérium előterjesztése nyomán az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottságának 1989. június 9-ei ülése vitatott meg, és amely a belső elhárítás összeomlása után is állandó hivatkozási alap maradt a szolgálat jogállami átalakítási kísérleteit bizonyítandó.52 A tárgyalt időszak politikai közhangulatát egyébként jól érzékelteti Fejti György előterjesztése, amelyben az MSZMP Központi Bizottsága két héttel korábbi – 1989. május 19-ei – ülésén a politikai egyeztető fórummal kapcsolatos tárgyalásokról tett jelentést. (Az előadó szóbeli kiegészítést nem fűzött az előterjesztéshez, a Központi Bizottság tagjai kérdést, észrevételt, megjegyzést nem kívántak hozzáfűzni, így egyhangúlag elfogadták a dokumentumot.)

„1. Az MSZMP Központi Bizottsága politikai egyeztető fórum létrehozásáról szóló 1989. május 8-ai javaslata számos pozitív, támogató megnyilatkozás mellett, tartózkodó és részben elutasító reagálásokat is kiváltott. A Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Hazafias Népfront, valamint az 1989. április 8-ai többoldalú megbeszélésen részt vevő szervezetek egyetértéssel fogadták a kezdeményezést. Méltányolták az MSZMP azon törekvését, hogy nem fogad el tisztán kétoldalú tárgyalási konstrukciót, mert ez jelentős társadalmi erőket rekesztene ki a politikai egyeztetésből. Részvételi szándékukat valamennyien megerősíteték. Az Ellenzéki Kerekasztal szervezeteinek válasza ellentmondásosnak tekinthető. A kerekasztal – meglehetős sietséggel nyilvánosságra hozott – állásfoglalása a kezdeményezés érdemi megválaszolása nélkül elutasítást tartalmazott, s az MSZMP-t az előkészítő tárgyalások egyoldalú megszakításával vádolta. Ugyanakkor az időközben lefolytatott konzultációk jelezték, hogy a gyors elutasítás nem feltétlenül tükrözi az egyes szervezetek álláspontját és törekvéseit. Az Új Márciusi Front válaszában – az MSZMP-t és az Ellenzéki Kerekasztalt egyaránt felelőssé téve a tárgyalások holtpontra jutásáért – lényegében megismételte az Országos Nemzeti Bizottság felállítására irányuló javaslatát.

Az MSZMP reformköreinek országos tanácskozása a társadalmi kiegyezés fontosságát hangsúlyozva a patthelyzet kialakulását az MSZMP halogató taktikájának tulajdonította. Az előkészítő tárgyalások megrekedését élénk sajtópolémia kísérte, amely a közvélemény számára az álláspontok megmerevedését sugallta.

2. Az MSZMP tárgyalócsoportja szerint a sajtó útján való további politizálás nem vezethet eredményre. A társadalom vélhető többsége a párt hatalmi helyzetéből indul ki, s – a tárgyalások konkrét tényeinek ismeretétől függetlenül – mindenképpen az MSZMP-t hibáztatja a késlekedés miatt. A hétvégén az MSZMP képviselői a kompromisszum keresésének szándékával ismét egyeztető megbeszélést tartottak az Ellenzéki Kerekasztal szakértőivel, ahol újabb kezdeményezéssel éltek. A javaslatokat a kerekasztal képviselői alapvetően kedvezően fogadták, azt előrelépésnek minősítették. Az Ellenzéki Kerekasztal végleges válasza a héten várható. Mindezek alapján a Központi Bizottság május 8-ai elvi tárgyalási javaslatát indokolt az alábbi konkrét formába önteni, s az előkészítést a holtpontról kimozdítani. (…)

3. Az MSZMP tárgyalócsoportja szükségesnek tartja egy KB-dokumentum közzétételét, amelyben – a fentieken túl – a párt felhívással fordul tagságához, alapszervezeteihez, alakuló reformköreihez és a közvéleményhez. Ebben szólítson fel minden haladó erőt az országos politikai egyeztető tárgyalások támogatására, arra, hogy a demokratikus és szocialista jogállamiság alulról is építkező társadalmi közmegegyezés útján jöjjön létre.”53

A Horváth István belügyminiszter által előterjesztett Jelentés stílusában és mondanivalójában pontosan illeszkedett az MSZMP fenti dokumentumához. Vezérgondolata – mint bármely ebben az idősszakban született pártdokumentumnak – a helyzet kritikus voltának elismerése, amelyből a szocializmus demokratikus megújítása (akár a többpártiság árán is) jelenti a kivezető utat. A Jelentés kiindulópontként az állambiztonsági tevékenység szempontjából vette sorra a politikai helyzet főbb jellemzőit. Ennek nemzetközi vonatkozású paneljei a szokásosak:

– átalakulóban van az egész nemzetközi kapcsolatrendszer;

– elkezdődött a bipoláris világrend eróziója;

– reális a veszélye a kelet-európai régióhoz tartozó szocialista országok lemaradásának;

– a jelenlegi szocializmusmodell politikai, társadalmi és gazdasági tartalékai egyaránt kimerültek;

– csökken a szövetségi rendszer kohéziója.

Belpolitikai téren a következő problémákat emelték ki:

– a tartósan elhúzódó súlyos gazdasági helyzet, az ideológiai-politikai-társadalmi zavarok a „kibontakozásért tenni kész erőket” is elbizonytalanítják;

– fokozódó mértékű a társadalmi bizonytalanság;

– a jelenlegi politikai struktúra egyre gyengülő hatásfokú.

A társadalmi, politikai válsághelyzet elemzésekor politikai kiutat is javasolt a belügyminiszteri jelentés:

„A kialakult helyzetben csak következetesen véghezvitt politikai és gazdasági reformfolyamat lehet a megoldás, amelynek eredőjeként kialakulhat hazánkban is egy »pluralista alapokon nyugvó, demokratikus szocializmus«. Az így kiépülő társadalmi berendezkedés – úgy látjuk – lényegi jegyeiben közelebb áll az 1945–48 közötti koalíciós időszakhoz, mint az elmúlt 40 év bármely periódusának berendezkedéséhez. Ez a társadalmi berendezkedés a különböző érdekeket intézményes formában is kifejező és megjelenítő ‘jogállam’ demokratikus intézményrendszere és alkotmányos rendje lehet, amely az alulról felfelé építkező demokratikus pártok és érdekvédelmi szervezetek együttműködésére, esetleg koalíciójára épül, amely megtestesíti az államhatalom toleráns formáját.”

Ennek kapcsán fogalmazott meg a Belügyminisztérium kritikai megjegyzéseket az ellenzékre, amely kérdést mint a „nehéz helyzetbe kerül állambiztonsági szolgálat” problémáját említette:

 „Jelentősen felerősödtek a különböző politikai szervezetek és a már működésüket deklaráló proto-, illetve utódpártok részéről azok a politikai folyamatok, melyeknek célja a jelenlegi kormányzó párt politikai és hatalmi labilitásának igazolásán túl, egy erős, egységes és akcióképes ellenzék-kép kialakítása. Menetelésük a többpártrendszer és a hatalom felé erőteljes, markáns.54 A különböző politikai szerveződések és pártok a változások felgyorsítására, a választási felkészülésükre, szervezeti erősödésükre nézve kedvezően ítélik meg az egyre erősödő és célirányosabbá váló nyugati politikai figyelmet és anyagi-erkölcsi támogatást. Rendkívül fontosnak tartják a nemzetközi politikai formáció-rendszerekbe való szerves beépülést, valamint a szocialista országok alternatív szervezeteivel erősödő kapcsolatot. A Nyugat változatlanul elismeri az MSZMP és a hagyományos szervek legitimitását, ezzel egy időben azonban intenzív kapcsolatokat épít ki az új politikai szerveződésekkel, azokat tevékenységükben ösztönzi, segíti, tanácsokkal, meghívásokkal, anyagi és egyéb úton támogatja.”

„A Jelentés második része az állambiztonsági szolgálat 1945 utáni történetének áttekintésével kezdődött, kiemelve, hogy „a politika torzulásai a szervezetet a törvénysértés eszközévé, egyes tagjait áldozatává tette”, majd „a régi modell visszahúzó ereje az ’56 után kinyilatkoztatott pozitív politikai szándékok egy részének buktatója lett”. Ebből adódott az ellentmondás: a hangoztatott politikai igény ellenére is előfordult, hogy a törvényekben megfogalmazott „bűncselekmények elleni harc” helyett az állambiztonsági munka a nézetek elleni küzdelem eszközévé lett. A hatvanas évektől viszont a Jelentés azt a helyzetet tartotta jellemzőnek, hogy „mivel a politikai hatalom biztonsági szisztémája egy pártra épült, melyben időközönként határozottabb hangsúlyt kapott az apparátus által jól-rosszul képviselt napi politikai igény, nem alakulhatott ki a szervezet önálló törvényeken alapuló felelőssége, legitim képe a társadalom felé. (…) Az elmúlt évtizedekben a szövetségi rendszer egészében egy elavult, a forradalom győzelme után kialakult és konzervált, a szocializmus fennmaradásáért folytatott élet-halál harc reflexe, erre alapozott totális elhárítás elmélete kezdetben irányította, később befolyásolta a munkát, akkor is, amikor a konszolidált társadalom teljesen más viszonyokat produkált, illetve igényelt.”

A politikai és tudományos hírszerzés, az információszerző és -feldolgozó funkció, az ellenséges hírszerző szolgálatok tevékenysége elhárításának részletezését követően a belső elhárító szolgálat munkájával kapcsolatban megállapította:

„(…) a jelenlegi új helyzet az átmenet viszonyait tükrözi. Az eddig nézeteik miatt üldözött kategóriák jelentős részével a politika partneri viszonyra törekszik. Az átmenet konfliktusokkal, bizonytalanságokkal terhes. Mindennek az állambiztonsági munkára hatása van, amelyet a szolgálati munka új irányainak, a rendeltetésnek és működési módoknak kiformálódásával meg kell oldani.”

Ezt az új modellt viszont még nem dolgozták ki. Amikor a Jelentés azt javasolta, hogy az állambiztonsági szolgálatot – szakszolgálati szerepénél fogva – egyértelműen az alkotmány, illetve az ehhez kapcsolódó magas szintű jogszabályok keretei közé kell helyezni, akkor megkerülhetetlen a kérdés: vajon milyen alkotmányra gondolt a Belügyminisztérium. 1989. május 29-ei keltezéssel az Igazságügyi Minisztérium kidolgozott egy újabb törvényjavaslatot az alkotmány módosítására, ezt megelőzően pedig 1988. november 30-ai, 1989. január 30-ai, majd 1989. május 10-ei dátummal jegyzett az Igazságügyi Minisztérium nagyrészt hasonló alkotmánymódosító koncepciókat, tervezeteket, javaslatokat. Ezek előkészítésének mindegyikében aktív szerepet játszott a Belügyminisztérium. Közös vonásuk mégis az, hogy nem csupán a „belbiztonsági szerveknek”, de magának a rendőrségnek a szabályozása is teljes mértékben hiányzik ezekből, sőt, még csak említésre sem kerültek. Így a Jelentésben kifogásoltakért tehát éppen maga a Belügyminisztérium lehetett a felelős.

Mindenesetre egy „új típusú demokratikus, szocialista rendszer” alkotmányától és törvényeitől várta a Belügyminisztérium, hogy állampolgárai és intézményei biztonságát megvédje. A társadalom alkotmányos keretek közötti formálódásához, fejlődéséhez viszont „biztosítania kell a társadalom védelmét, hozzá kell járulnia az eddigi fejlődés eredményeit veszélyeztető társadalmi robbanás és konzervatív visszarendeződés veszélyei elhárításához”. E feladatkörben természetesen nélkülözhetetlenül szükség van – a megelőzés és felderítés érdekében – az állami apparátus részeként a hírszerzés, a kémelhárítás és a belső elhárítás speciális és titkos eszközökkel végzett munkájára. És bár ebben a munkában „a nemzeti érdeket, célokat kell követni”, de éppen erről az alapról működhet együtt „a szövetségi rendszerbe tartozó és más államok speciális szolgálatával”.

A Jelentés az eddigi „ellenségképet” fel kívánta váltani az alkotmányos rend védelmével, „a nemzet biztonságát sértő, veszélyeztető cselekmények, az azokat hordozó személyek, csoportok felderítésével”. Ennek a feladatrendszerét a következőképpen javasolta szabályozni:

„a.) olyan információk, értesülések, adatok gyűjtése, értékelése, amelyek

– az alkotmányos rend, a társadalom biztonsága ellen irányulnak;

– az intézményrendszer működését, tagjainak hivatalos tevékenységét akadályozzák, jogellenesen befolyásolják;

– idegen állam ellenséges speciális szolgálatának tevékenységére utalnak;

b.) olyan törekvések felderítése, amelyek

– erőszak, terror-diverzió előkészületeire, annak alkalmazására utalnak;

– állami érdekeinket sértik, vagy veszélyeztetik.

Közreműködnek továbbá:

a.) azon személyek védelmében, akikre közérdekből titokvédelmet igénylő tényeket, adatokat, tárgyakat vagy ismereteket bíznak; ilyenekhez hozzájutási lehetőséget kapnak, illetve azok ellenőrzésében, akik ezt maguknak megteremtik, akikre a törvénysértés gyanúja merült fel;

b.) azon személyek védelmében, akiket stratégiai, illetve kiemelkedő honvédelmi jelentőségű létesítmények biztonsági szempontból érzékeny helyein alkalmaznak vagy alkalmaztak;

c.) olyan biztonságtechnikai intézkedésekben, amelyek közérdekből titokvédelmet igénylő, tárgyak vagy ismeretek jogosulatlanok elleni védelmét célozzák.”

Ezeknek a feladatoknak a végrehajtásához a Belügyminisztérium már nem tartotta megfelelőnek „az eddigi törvényes kereteket”, amelyek az 1974. évi 17. törvényerejű rendeletben és a 39/1974. MT sz. rendeletben nyertek megfogalmazást. Némiképp túlterjeszkedve kompetenciáján, a Jelentés ennek sorrendjét az alábbiakban vázolta fel (és adja egyben világos magyarázatát annak, hogy miért is nem kerülhetett ez a téma a Nemzeti Kerekasztal elé):

„– az új alkotmány elfogadása;

– a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosítása, különös tekintettel az államellenes bűncselekményi kategóriák újrafogalmazására;

– az állam- és közbiztonság védelméről külön törvény megalkotása. Célszerű-e törvénybe foglalni a BM biztonsági szolgálatának, a rendőrségnek és más belügyi hatóságoknak feladatait, szervezetét, hatáskörét és működési rendjének alapvető szabályait.”

A történések időrendje a későbbiekben pontosan a fentieknek megfelelően alakult, bár ehhez a Belügyminisztériumnak volt már a legkevesebb köze. Új alkotmány helyett a háromoldalú tárgyalásokon kialakított konszenzusnak megfelelő alkotmánymódosításra került sor. A Btk. módosító javaslata – bár egy korábbi verzió ekkor már be volt terjesztve az Országgyűlés elé – az I/4. számú albizottság munkájának eredményeként véglegesült, a nemzetvédelmi törvény megalkotására pedig várni kellett még néhány évet.

Az állambiztonsági munka belügyi koncepciójának valódi politikai természetére a leendő „demokratikus, szocialista” alkotmányhoz való kötöttségénél többet árult el a Jelentés azon része, amely az államvédelmi állomány átalakításának programjával foglalkozott:

„Az állomány döntő többsége alkalmas az új feladatok befogadására és megvalósítására, de kiemelkedő jelentőségű, hogy arculatát, szemléletét is az új koncepció irányába formáljuk, azok megvalósítására alkalmassá tegyük.

Fontos tényező, hogy a többpártrendszer viszonyai között a szocialista pozíciók és az alkotmányos, törvényes rend védelmének biztosításához, a szolgálati egység megőrzéséhez a meglévő pártállás, párthoz tartozás feladása nélkül, pártszervek és szervezetek a biztonsági szolgálaton belül megfelelő átmeneti időszak közbeiktatásáig működhessenek. Ugyanakkor a jelenlegi helyzetet és a kibontakozás folyamatát figyelembe véve, fontos, hogy az MSZMP kiemelt figyelmet fordítson a speciális szolgálatra. Véleményünk szerint az MSZMP-nek arra kell már most felkészülni, hogy a politikai szervező és nevelő munkát a testület területén kívül kell hogy megoldja tagjai számára.”

A BM belső állambiztonsági szolgálata struktúráját a fentieknek megfelelően új belső tagozódással javasolta a Jelentés megújítani:

„Belső Biztonsági Szolgálat (III/III. Csoportfőnökség)

A belső biztonsági szolgálat az alkotmányos, a törvényes rend szempontjából alapvető biztonsági érdekek szférájába tartozó területek védelmét foglalja magába.

Fő feladatai:

– Az alkotmányos, a törvényes rend ellen fellépő erők elleni tevékenység, a terror-diverzióval való belső fenyegetés, rendkívüli események és ilyen cselekvések előkészítésére, tervezésére, végrehajtására, erre való szövetkezésre utaló tervek, személyek, csoportok, alakulatok felderítése, és a terror-diverziós cselekmények megfelelő ellenintézkedésekkel történő akadályozása.

– Az alkotmányos hatalom és intézményrendszere, az ország nem gazdasági jellegű infrastruktúrája védelmének megszervezése. A Büntető Törvénykönyvben az állam elleni bűncselekmények közé felvett, abba ütköző törvényellenes erők elleni fellépés.

– A pluralista viszonyokkal együtt járó szerveződések, pártok, egyesületek, szervezetek társadalmi konszenzust elősegítő tevékenységét alkotmányellenes elképzeléseik érdekében felhasználni kívánó személyek és csoportok, valamint a nemzetközi téren működő szélsőséges erők bázisépítő, -kialakító tevékenységének felderítése, naprakész értékelése és elemzése, akadályozása.

A fentiekből következően megszüntetjük a szolgálat eddigi ifjúságvédelmi vonalát, és így a tevékenység a jövőben csak az ORFK feladatkörébe tartozik.”55

Az Állambiztonsági Vizsgálati Osztály (III/1.) munkájában főként a szervezéstechnikai szempontok fokozottabb figyelembevételét javasolta, de a szakszolgálatok (operatív-technikai, külső figyelés, levélellenőrzés, operatív információ [hanginformáció] feldolgozása, rádió-elhárítás) vonatkozásában már az emberi jogi aspektusok is szóba kerültek:

„A törvényességi követelmények egyértelműen indokolják, szükségessé teszik, hogy az operatív felderítést és a vizsgálatot szervezetileg és felügyelet oldaláról elkülönítsük, önállóak legyenek. Ez a struktúra az állambiztonsági szolgálatnál eddig is érvényesült, de tekintettel a szükségtelen párhuzamosságra indokoltnak tartjuk az állambiztonsági és bűnügyi vizsgálati szervek egységes vizsgálati osztályba történő összevonását.

[A szakszolgálatok] Továbbra is ellátják a Belügyminisztérium bűnüldöző tevékenységét végző – bűnügyi és belbiztonsági – szerveinek az igényeit. A jogállamiság követelményei szerint

– szigorú törvényességi alapon – szűkítik az állampolgári jogok szféráját érintő telefonlehallgatást és levélellenőrzést.”

Végül a Jelentés a struktúra- és a szolgálat-munkaszervezési átalakítások feladatait két ütemben tartotta megvalósíthatónak:

„1. A katonai elhárítás esetleges Magyar Néphadseregbe történő integrálásának megvizsgálása és eldöntése, a BM Vizsgálati Osztály létrehozása, a népgazdaság és ifjúságvédelmi tevékenységnek az ORFK szervezetébe történő átrendezése.

2. A hírszerzés, a kémelhárító szolgálat és a belső biztonsági szolgálatnak az új koncepcióra, feladatokra, irányokra történő beállítását a folyamatos munka menetében az új törvények megalkotásával összhangban célszerű végrehajtani. A struktúra és a szervezeti igazításokat, a területi szervek irányába történő decentralizálást, a zavartalan működést biztosító új feltételrendszerek kialakítását követően, folyamatosan végezzük el.”

A Jelentés tartalmát tekintve a korábbi szabályozásokhoz képest lényeges pontokon meg kívánta haladni a jogforrási hierarchiában elfoglalt (pontosabban: módosítani azon kívüli) helyét, főként azokon a területeken, ahol az alkotmányos rendezés szintjére akarta emelni az állambiztonsági munka felépítésének és működésének alapelveit. Ugyanakkor folyamatosan jelen volt a Jelentésben a szocializmushoz, illetve a szocialista alkotmányhoz való igazodás, a rá való hivatkozás kényszere is. Ez a helyzet pedig implicite magában hordozta annak lehetőségét, hogy a tárgyalások során vagy az alig megkezdődött politikai átalakulás folyamán egyes célkitűzéseket, követeléseket olyként minősítsenek az állambiztonsági szervek, mint amelyek akár a hatályos, akár a projektált „új típusú demokratikus, szocialista rendszer” alkotmányát veszélyeztetik, azaz alkotmánysértők. Amikor közel másfél hónappal később – éppen a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások felénél – 1989. augusztus 15-én sor került a Belső Biztonsági Szolgálat rendkívüli országos értekezletére, akkor a fenti kérdésnek – lényegében szemantikai – értelmezésében is állást foglalt a biztonsági szolgálat:

„A politikai szférában zajló mozgások irányukban, tartalmukban és dinamizmusukban is módosultak, s a meghirdetett modellváltás mellett a hangsúly – legalábbis néhány szervezet és a társadalom egyes rétegeinek megnyilvánulásában – a rendszerváltás igényére tolódott el. Fentiek figyelembevételével a Belső Biztonsági Szolgálat kikerülhetetlen kötelessége a változások elemzése és viszonyának az új helyzethez történő meghatározása. Pontosan meg kell fogalmazni, hogy – a fő tendencia, a modellváltást, illetve a rendszerváltást célzó programok, valamint az azokat képviselők politikai küzdelme mellett – melyek a társadalmi változásokat leginkább befolyásoló körülmények. Az elemzések elvégzése után működésében és struktúrájában olyan módosításokat kell végrehajtania, melyek hosszabb távon biztosíthatják Magyarország belső rendjének, biztonságának stabilitását, az intézményrendszer, az alkotmányos, demokratikus rend védelmét. A Belső Biztonsági Szolgálat társadalmunk döntő többségével együtt abban érdekelt, hogy egy demokratikus, pluralista, szocialista, de legfőképpen magyar modell valósuljon meg.”56

A tárgyalások lezárulása után…

Az ellenségkép további változására szeptember első felében, közvetlenül a háromoldalú tárgyalások addigi szakaszának lezártát összegző (1989. szeptember 18-ai) megállapodás elfogadása előtt került sor. A Belügyminisztérium 1989. június 26-ai miniszteri értekezletének57 döntése értelmében a közigazgatási szakterületek és a BM Titkárság dolgozzon ki javaslatot szeptemberre azzal kapcsolatban, hogy az alternatív szervezetekhez, a különböző pártokhoz milyen legyen a Belügyminisztérium viszonya.58 A miniszteri értekezlet számára készült Előterjesztés melléklete tartalmazta a legfontosabb ellenzéki szervezetek programjairól és adatairól készített, az 1989. júniusi állapotnak megfelelő összeállítást, de maga a dokumentum is röviden összegzi ezt.59 (Az anyag bevezető megjegyzése szükségesnek tartja megemlíteni, hogy az „ellenzéki” kifejezést csupán azért használják, „mert e szervek maguk is ezt alkalmazzák”.)

Az Előterjesztés úgy vélte, hogy az ellenzék körében nem található átfogó, egységes álláspont a Belügyminisztérium működésére vonatkozóan. Ennek egyik legfőbb okát abban látta, hogy a minisztérium depolitizálásával kapcsolatban generális megoldást bemutató elképzelést csak a Szabad Demokraták Szövetsége publikált. Másoknak az SZDSZ-hez hasonló állásfoglalása nem alakult ki, csupán aktuális részkérdésekről nyilvánítottak véleményt, ezek egy része is csak egyéni véleményként, nem pedig a szervezetek állásfoglalásaként jelent meg. „Egyeztetett nézeteket a Nemzeti Kerekasztal szakértői bizottsági ülésein és más közös fórumon jelenítettek meg. A nyilatkozatok nagy része a jelen helyzet bírálatával foglalkozik. Ebből lehet ugyan következtetni a szerintük helyes megoldás lehetséges útjára, azonban részletekbe menő, kidolgozott koncepcióval ritkán lehet találkozni.” Sorra vette az Előterjesztés az ellenzéki pártoknak a tanácsok központi irányításáról, a határőrségről, a minisztérium pártirányításáról szóló álláspontját, majd az állambiztonsági tevékenység vonatkozásában megállapította:

„Az Ellenzéki szervezetek az illegálisan (sic!) még mindig pártirányítás alatt álló minisztériumon belül60 a mai napig is az állambiztonsági szolgálatban látják az MSZMP politikájának legközvetlenebb támaszát. Szerintük tételüket erősíti, hogy éppen az állambiztonság volt az ellenzéki szervezetek és személyek adminisztratív üldözésének legfőbb végrehajtója. A szolgálatot az 1956-ban csak formailag megszüntetett ÁVH-nak a belügybe integrálódott eszmei és jogutódjának tekintik. A tevékenység alatt többnyire nem a hírszerzést és a kémelhárítást, hanem a belső reakcióelhárítást értik. A hírszerzéssel és kémelhárítással kapcsolatban az az állásfoglalásuk, hogy a kettőt szoros szervezeti egységben, külön titkosszolgálatként ki kell vonni a minisztérium kötelékéből, és közvetlen minisztertanácsi vagy parlamenti bizottsági irányítás alá kell vonni. A javaslat elvi alapja, hogy a hírszerzés és a kémelhárítás nem lát el hatósági feladatokat, így a minisztériumba való beépítése idegen testként történt és hat. A belső reakció-elhárítás kérdésében az a véleményük, hogy azt teljes egészében meg kell szüntetni, a belső ellenzék üldözésében részt vett személyeket pedig el kell távolítani a minisztériumból. A szolgálatot mindezek ellenére szükségesnek tartják, megjegyezve azonban, hogy működését magas szintű jogszabály rendezze, és vele szemben erős társadalmi kontroll érvényesüljön.”

Az Előterjesztés a jövőre vonatkozó javaslatai körében első helyen említette: hiba lenne, ha elhinnék, hogy „van olyan módszer, amelynek segítségével az apparátus máról holnapra az egypártrendszer politikai védőbástyájából a törvények »szimpla« végrehajtójává és pártoktól független szakmai irányítóvá válhat”. Nem tartotta sem szükségesnek, sem lehetségesnek, hogy az ellenzéki szervezetekhez fűződő viszonyt részletezze, hiszen „kialakulatlan programjaik mellett aktuálpolitikai magatartásuk, sőt az MSZMP-hez fűződő viszonyuk is gyakran változik”. A folytatható párbeszéd körében kiemelte a konstruktív együttműködést, amely „vitát, s ennek nyomán elhatároló vagy elutasító magatartást, illetve közös platformot és cselekvést is eredményezhet. (…) Elfogadjuk, hogy politikai és társadalmi erőként minősítenek bennünket. Ami abban helytálló, azt nem csak elismerjük, de érvényesítjük is. Ami azonban a programjaikban, felhívásaikban és kiáltványaikban nem reális és nincs összhangban a kötelező jogszabályokkal, azt határozottan visszautasítjuk.”

A Titkársági Előterjesztést véleményező belügyminisztériumi államtitkár61  egyik kiegészítő megjegyzése arra irányította a figyelmet, hogy a Belügyminisztérium kiemelt – a fővárosi kezdeményezésű EKA-nál mindenképpen nagyobb – jelentőséget tulajdonított a vidéken történteknek.62 Az államtitkár ugyanis felhívta a figyelmet arra is, miszerint „fontos belpolitikai jelentőségű kérdés az is, hogy az egyes központi vélemények, reagálások milyen hatást eredményezhetnek az irányított, illetve felügyelt területi szerveknél, a végrehajtó szolgálatnál. Ennek velejárója az is, hogy a területi szervek alternatív szervezetekkel való tárgyalásairól, együttműködési formáiról a BM illetékes vezetői is időszerű információkkal rendelkezzenek.”

Amikor a Dunagate-ügy kirobbanását követően a belügyminiszter igazoló jelentés megírására utasította Horváth József csoportfőnököt, a vezérőrnagy több dokumentumra is felhívta Horváth István figyelmét, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy „huzamosabb ideje – 1988 második felétől – elméleti és felülvizsgálati munkát folytattunk annak érdekében, hogy az egész szervezetet áthangoljuk a jogállamiság keretei közötti tevékenységre”.63 Ennek illusztrálására csatolta jelentéséhez az 1989. november 21-én a Belső Biztonsági Szolgálat parancsnoki állománya és vezető beosztású dolgozói részvételével tartott „országos összevonáson” előadott részletes helyzetelemzését.64 A szöveg különösen azért figyelemre méltó, mivel pontosan egy hónappal a jogállami alkotmánymódosítás elfogadása után és éppen egy hónappal a szolgálat alkotmánysértő tevékenységének videós megörökítése között keletkezett.

BELÜGYMINISZTÉRIUM    SZIGORÚAN TITKOS!

(Selejtezésig!)

Tárgy: A főbb politikai erők fejlődésének folyamatai, a belügyi munka tapasztalatai

JELENTÉS

Az elmúlt egy hónapban a kelet-európai térség változásai és azok kezelése világpolitikai jelentőséget kaptak. Ezen belül a magyar fejlődés is csak a gyökeres európai átalakulásba szervesen beágyazottan létezhet. Ez a nagyobb összefüggés-rendszer robbanásszerűen alakul, alappillérei és ezek stabilitása csak a közeljövőben válhatnak egyértelműbbé. A főbb irányok azonban már ma is határozottan jelentkeznek. A közvetlen hatások közül az egyik legfontosabb az, hogy a nemzetközi helyzet alakulása még nyomatékosabbá és egyértelműbbé tette azt, hogy Magyarországon a rendszerváltás lehetősége növekszik.

A sarkalatos törvények megalkotása, az alkotmánymódosítás a politikai erőket a fenti fő irányba kényszerítik, egyben keretet, legalitást adnak a hatalmi harcnak, a leendő kormányzati rendszer kialakításának.

A jogrendszer előrelépése gyökeresen változtatja nemzetközi kapcsolatainkat, lehetőségeinket.

Ez még az emigrációra is igaz, hiszen már maga a fogalom is rohamosan értelmét veszti. Új típusú reakciók vannak kialakulóban, mint például a választási küzdelmekbe való közvetlen anyagi, vagy akár személyes bekapcsolódás. Amerikai magyar csoportok például egyre gyakrabban ajánlják fel ez irányú segítségüket az SZDSZ-nek. Nőtt a bizalom a választások ténylegesen szabad jellegében, ami végképp megszüntetné a politikai emigrációt. A későbbiekben a kormány összetétele és működése lenne a meghatározó, adott esetben az emigráció a politikai ellenzék részeként működhetne.

Az alternatív pártok választási győzelmeinek előmozdítására, a működési feltételek további javítására hozták létre például az Agora Alapítványt. A négy amerikai szervezet által összeadott tízezer dolláros alaptőke felhasználásáról egy reprezentatív budapesti bizottság fog dönteni.

Szintén amerikai magyarok, két hét alatt ötvenezer dollárt adtak össze egy hasonló alap létrehozásához.

A Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége „Nyomda Kft”-t kíván létrehozni a Jurta Színházban, ahova az egyik tagként komplett, csúcstechnológiájú nyomdát visz az „ellenzéki pártok” számára apportként.

Az erősebb pártok vonatkozásában a külföldi segítségnyújtás, együttműködés is egyre markánsabb oldala a kormányzóképesség kialakítására, erősítésére irányuló törekvés.

A különféle politikai pártok, szervezetek több új belpolitikai változáshoz igyekeztek alkalmazkodni.

Általános vélemény szerint az MSZP még gyors talpraállása esetén is egyértelműen nem uralkodó párt többé. Érdemi kommunista párt hiányában az egész hagyományos értelemben vett baloldalt negligálja, választási veresége biztosra vehető.

Az MSZMP típusú párt újjáéledését viszont azért tartják veszélyesnek az erősebb pártok, mert így viszonylag sok – 100-200 ezer – politikailag aktív ember „kikerülne a hatalmon lévő reformpolitikusok ellenőrzése alól”.

Az MDF és az SZDSZ vezérkara egyaránt érdekelt abban, hogy a kormány az országgyűlési választásokig ne bukjon meg. Az MDF számára kiemelt fontosságú az országos és helyi kormányzati pozíciók további megszerzése, erősítése, a hatalmi ágakba, szintekre való mind szervesebb és stabilabb beépülés.

Az SZDSZ a „látványosra alakított”, folyamatos sikereket hozó ellenzéki alkupozíciót félti elsősorban.

Mindkét párt felfigyelt a kormányzati, államigazgatási, tanácsi, rendőrségi, stb. szerveknél tapasztalható szakember-elvándorlásra, s ezért egyre komolyabb erőfeszítéseket tesznek „befogadó-készségük”, vonzerejük növelésére.

A választási motivációjú propaganda támadások ellenére, a legtöbb erős párt más okokból is fél a kormány bukásától. Így például tartanak attól, hogy totális kezd lenni a társadalmi, gazdasági részérdekek szervezett artikulációja, sőt az ezek érvényesítéséért folytatott, zömében politikai tartalmú harc. Ez növeli a gazdasági, pénzügyi öszszeomlás, a teljes anarchia veszélyét. Az éles érdekharcokat csak kis részben lehet pártpolitikákba integrálni. A kormány elleni össztüzet pedig csak fokozza a lakosság elkeseredése, a még a középrétegeket is elszegényítő életszínvonal és életnívó csökkenés, a választók apolitikussá, szkeptikusá válása, vagy éppen a társadalmi robbanás növekvő veszélye.

A helyzet ellentmondásait tükrözi az MDF Gazdasági Ellenkamara létrehozására irányuló kezdeményezése. Egyrészt a Kamara maga is egyre rosszabb viszonyban van a kormánnyal, a konstruktivitás fenntartását célzó lojalitása viszont tömegérdekeket sért. Másrészt viszont egy ellenkamara eleve alkalmatlan érdemi súlyú menedzser tömeg integrálására, vagy akár megnyerésére.

A terv aktualizálása így alapvetően a választási érdekek alakulásától függ.

A pártok vezérkarai egyre többet foglalkoznak azzal, hogy a médeában (sic!) is kezdenek hatni a gazdasági, sőt a tőke érdekek. Választási szempontból feltétlenül kedvezőnek tartják a tömegkommunikáció polgári elkötelezettségét. Az igazi pozícióharc, az ellenőrzésben való részvétel azonban csak az erősebb pártok reális célja. Számukra is kétséges viszont, hogy a nyugati sajtó-konszernek offenzívájához, vagy akár a hazai leendő sajtó részvényes csoportok érdekeihez kellő hatékonysággal tudnak-e alkalmazkodni a jövőben.

Jelenleg azonban gyakorlatilag mindenre rányomja bélyegét a választási harc.

Ennek kurrens aktualitása a köztársasági elnök választás kérdésköre. Az ismert események, álláspontok, akciók hátterében komoly motivációként húzódik meg az MDF nagyon erős pozíciója és magabiztossága, kizárólagosságra törekvése.

A koalíciós elképzelések, az egyre közismertebb spekulációk a helyi MDF szervezetekben sem arattak osztatlan tetszést.

Az adott körülmények függvényében mérgesedett el a többi párttal, szervezettel való együttműködés, s összességében többen álltak át más, radikálisabb szervezetekhez, mint ahányan csatlakoztak az adott MDF egységhez. A szervezet egésze viszont érdemben ezt nem sínylette meg.

Az SZDSZ látványos akció sorozata ellenére létszámában továbbra is kis párt maradt. Még tovább növekedett azonban vonzereje az alapvető hatékonysági gondokkal küzdő, koalíciós partnerségre kényszerülő pártok számára. Az MDF szűkkörű koalíciós szerződései (például a Recski Szövetséggel), a pártok egyre nyilvánvalóbb sarokba szorulása, így még inkább kritizálásra építkezése törvényszerűen hozta létre a kis-koalíciót.

Ráadásul erre az időszakra esett a 100 milliós támogatás elosztásának vitája, ami a különféle pártgyengeségeket köztudottá tette.65 

A különféle országos értekezletek, kongresszusok az erősek egységét, a gyengék széthúzását demonstrálták, illetve erősítették. Néhány érdemi előzmény azonban már előre jelezte a fentieket. Így például az országos méretű, jelentőségű akciók szervezése, irányítása, kihasználása a legerősebbek nevéhez fűződik. A vállalkozók szervezeteivel, a vidék problémáit képviselő, egyre aktívabb formációkkal, stb. folytatott egyeztető tárgyalások gyakorlatilag csak az MDF és az SZDSZ esetében eredményezték a rendszeres együttműködés kialakulását.

Az FKgP például merev, szűk körben népszerűségre számot tartó és idealisztikus álláspontot foglalt el a földtulajdon kérdésében. Ez nemcsak térvesztést jelent a számára, hanem a vele potenciálisan szimpatizáló szakemberek, cél-szervezetek eltávolodását is.

A gyengeségek a köztársasági elnök választás problematikája kapcsán is egyértelművé váltak, hiszen a kis, vagy potenciálisan gyenge pártoknak még a „hangja” is elveszett a nagyok mellett.

Ezzel szemben, a taktikai harc mellett, az MDF valódi, profi kampányt folytat saját jelöltje érdekében, az SZDSZ népszavazást erőszakolt ki.

Mind az MDF, mind az SZDSZ szervezett felderítő munkát folytat annak érdekében, hogy a jelöltek lejáratásához adott esetben megfelelő információk álljanak rendelkezésükre.

Az alapvető szempont viszont az egymáshoz va1ó viszonyukban – legalább is jelenleg – a nyílt harc.

Az ismert aspektusokon kívül, ennek egyik fontos területe az országgyűlési választásokra való készülődés, újabb és újabb jelöltek megnyerése, a konkrét és összehangolt kampányok előkészítése.

Az SZDSZ vezetése erősen bízik abban, hogy hosszabb távon jelenleg részben korlátozódott tekintélyük helyreáll, sőt rohamosan erősödni fog tavaszig, a következetes és „kérlelhetetlen” rendszerváltási stratégiájuk eredményeként. Parlamenti előretörésük dr. Balla Éva révén megkezdődött ugyan, de radikalizmusuk számos hátránnyal bír átmenetileg.

Roszik Gáborban például már nem is bíznak, „mivel az az MDF-hez közeledik, megbízhatatlanná vált”.

Hosszabb távon viszont arra törekednek, hogy a kis-koalíció pártjai által képviselt résztémákra és részpozíciókra erősen támaszkodjanak.

Most kezdik kimunkálni ennek gyakorlatát, mivel felismerték, hogy a szellemi, szakértői segítség mellett gyakorlati választási propaganda-akciókra is széles körben szükség van.

A lényeg nem csupán az offenzíván van, hiszen a FIDESZ például eddig is jól operált ezzel. Sokkal inkább konstruktív lépések végrehajtásáról van szó, Hasonló hatású akciókat tartanak szükségesnek végrehajtani, mint az MDF-piacok szervezése, működtetése, környezetvédelemben érdekelt településen MDF mérőállomás felállítása, stb.

A kisebb jelentőségű pártok számára értelemszerűen az SZDSZ, vagy más centrumú koalíciós együttműködés marad. Ebben a koordináta rendszerben egyelőre nem találják helyüket a „Jurta Színházban szerveződő pártok”, „Nemzetőr Szövetség”, mivel elsősorban szélsőséges megnyilvánulásaik, vulgarizmusuk miatt mindenki igyekszik elhatárolódni tőlük.

Más típusú problémával küzdenek a kereszténydemokrata színezetű pártok. A keresztény egyházak elsősorban saját belső megújulásukra, a kapcsolódó világi szervezetek korszerűsítésére törekednek, az állammal szemben pedig óvatos, de szívós feltétel javításra koncentrálnak.

Még a bulányisták is egyelőre úgy kívánnak alkalmazkodni a politikai, társadalmi, stb. változásokhoz, hogy tervbe vették, az egyházi vezetés erőszakos, nyílt támadását. Mindezek azonban még távol esnek a vallási alapokon való pártpolitizálás aktív támogatásától, s még az ilyen jellegű inspiráció sem jelent meg.

A Kereszténydemokrata Pártok tehát azért igyekeznek unióban tevékenykedni, hogy megcélozhassák a parlamentbe jutás elérését.

Az MSZDP kongresszusán a kitűzött egység megteremtése nem sikerült. A baloldali erők gyengülésével az SZDSZ–FIDESZ vonalhoz való közeledés figyelhető meg.

Az MSZMP újjászerveződésével kapcsolatos politikai tevékenység megélénkül, vegyes társadalmi fogadtatással.

Az MSZP társadalmi elismertsége javuló tendenciát mutat, azonban jelentős közigazgatási területeken tevékenysége alig érzékelhető.

A Belügyminisztérium állambiztonsági szervei folytatják az alkotmányos rend védelmének biztosítása érdekében végzett tevékenységüket. A munkájuk során keletkezett politikai jellegű információk alapján elemzéseket készítenek és terjesztenek fel.

Budapest, 1989. november 21.

Kapják: Szűrös Mátyás úr, Németh Miklós úr, Pozsgay Imre úr

(A következő számban folytatjuk.)

Jegyzetek

1   Egyes korai (1990–1991-es) forrásközlések az adott időszak szabályozásának átmeneti hiányosságai folytán kerülhettek nyilvánosságra. Más iratok esetében egyedi visszaminősítések tették lehetővé publikálásukat. Ilyen például Horváth Józsefnek az állambiztonsági operatív nyilvántartás rendszerének felülvizsgálatára tett 1989. december 18-ai javaslata, amelynek közzétételét (Kritika, 2000. november) a belügyminiszternek az irat minősítését 2000. február 8-án törlő határozata tette lehetővé.

2   Az MSZMP javaslata politikai egyeztető fórum létrehozására, illetve: Az Ellenzéki Kerekasztal állásfoglalása az MSZMP javaslatáról. In Bozóki András (főszerk.) – Elbert Márta – Kalmár Melinda – Révész Béla – Ripp Erzsébet – Ripp Zoltán: A rendszerváltás forgatókönyve: kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 1–8. köt. Budapest, Magvető, 1999., Új Mandátum, 2000. (A továbbiakban: A rendszerváltás forgatókönyve) 1. köt., 229–30. és 291–2.

3   Vass Henrik (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1985–1989. Budapest, Interart, 1994. 442.

4   S. Kosztricz Anna – Lakos János – Némethné Vágyi Karola – Soós László – T. Varga György (szerk.): Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1993. 1–2. (Továbbiakban: Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei.) 1. köt., 11.; 2. köt., 1714.

5   Lásd pl. Grósz Károly és Kállai Gyula felszólalását a KB 1989. február 10-ei ülésén. I. m., 12. és 21.

6   Közlemény az MSZMP KB üléséről. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1985–1989. 556–8.

     20. Lásd pl. az MSZMP PB 1989. február 7-ei ülésén elhangzott hozzászólásokat. MOL-M-KS-288. f. 5/1051. ő. e. In Rendszerváltás Magyarországon 1989–1990. Passim. – „Úgy tapasztalom, egyetértés van abban, hogy a legközelebbi választások, az átmeneti helyzetre tekintettel, még nem lehetnek igazán többpártrendszerű választások. És ebben nincsen semmi ravaszság. Az újjáalakult vagy a most szerveződő pártok ugyanis még nem készek arra, hogy önmagukat definiálják. S így a társadalom sem lehet kész még arra, hogy reális értékítéletet tudjon mondani róluk.” Budzsáklia Mátyás nyilatkozata a Népszabadság 1989. június 15-ei számában.

7   Grósz Károly, a KB 1989. február 10–11-ei ülésén: „Felvetődik a kérdés, meddig tarthat az egypártrendszerről a többpártrendszerre való átmenet időszaka? Erre nagyon nehéz válaszolni, meggyőződésem szerint hosszan tartó folyamat lesz.” Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. 1. köt., 12.

8   Lásd Kulcsár Kálmán: Két világ között. Budapest, Akadémiai, 1994. 123. – Kulcsár szerint Fejti a pártvezetés uralkodó nézetét képviselte, és még újabb két hónapnak kellett eltelnie, amíg az MSZMP elfogadta a szabad, kompetitív választások gondolatát.

9   1989 márciusában az MSZMP nyilatkozatot adott ki „Mire törekszik a Magyar Szocialista Munkáspárt?” címmel. Ebben a politikai intézményrendszer korszerűsítésének részeként említi az alkotmányos többpártrendszert és a „szabad választásokat, a koalíció lehetőségét a kormányzásban”. Népszabadság, 1989. március 1.

10  Idézi: Kalmár Melinda: Modellváltástól a rendszerváltásig: az MSZMP taktikájának metamorfózisa a demokratikus átmenetben. In A rendszerváltás forgatókönyve. 7. köt., 295.

11  „A párt arra törekszik, hogy az ország sorsáért való felelősségvállalás, a megújuló szocializmus széles bázisán jöjjön létre új nemzeti összefogás a magyar társadalom túlnyomó többségét alkotó haladó gondolkodású emberek, mozgalmak között.” Közlemény az MSZMP Központi Bizottságának üléséről. 1988. december 15. In A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1985–1989. 539.

12  A munkacsoportokban folyó előkészítő munkákra lásd a Politikai Főiskola akkori rektorhelyettesének, Kemény Lászlónak 1994-ben adott interjúját. In Bodzabán István – Szalay Antal (szerk.): A puha diktatúrától a kemény demokráciáig. Budapest, Pelikán, 1994, passim.

13  I. m., 116.

14  Lásd: A közvélemény 1989-ben. In Magyarország Politikai Évkönyve 1990. Budapest, Aula-OMIKK, 1990. 443.

15  Kemény László szerint ez lett volna a „legszerencsésebb verzió”. Uo.

16  I. m., 117.

17  Uo.

18  Alekszandr Jakovlev: 1986-tól az SZKP KB tagja, a tömegtájékoztatásért felelős titkára. 1987-től PB-tag. 1990–91-ben Gorbacsov tanácsadója.

19  Az SZKP KB Nemzetközi Osztályának feljegyzése Alekszandr Jakovlev részére: Az európai szocialista országokkal való kapcsolatok fő kérdéseiről 1989. február. Közli: Baráth Magdolna – Rainer M. János (szerk.): Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 248–9.

20  Uo.

21  A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Szocialista Világrendszer Intézetének feljegyzése Alekszandr Jakovlev részére: A Kelet-Európában zajló változások és hatásuk a Szovjetunióra, 1989. február. In Gorbacsov tárgyalásai. 268–9.

22  I. m., 279.

23  Az MSZMP Központi Bizottsága 1988. december 15-ei ülésén Németh Miklós miniszterelnöknek „A kormányzati munka korszerűsítése” című előterjesztése nyomán határozatot hozott a fegyveres erők eddigi pártirányításának kormányfelügyelet alá helyezéséről. Ugyanakkor a káderhatásköri lista vonatkozásában csak az 1989. május 8-ai határozat helyezte hatályon kívül az MSZMP KB 1988. július 13–14-én elfogadott hatásköri listáját. Addig az időpontig tehát az MSZMP Politikai Bizottságának előzetes állásfoglalásától függött a Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke, a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, az Egyesített Fegyveres Erők főparancsnokának magyar helyettese, a BM Kormányőrség parancsnoka, a BM Határőrség országos parancsnoka kinevezése és felmentése. Idetartozik az is, hogy a Politikai Bizottság ugyanezen jogosítványát gyakorolta a Munkásőrség országos parancsnokának helyettesei vonatkozásában, míg a parancsnok, illetve a honvédelmi miniszter kinevezésével kapcsolatosan a Központi Bizottság foglalt állást. Lásd: T. Varga György – Szakadát István (szerk.): Íme, a nómenklatúrák! Az MDP és a volt MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle, 1992. 3. sz.

24  Az MSZMP Központi Bizottsága 1989. szeptember 1-jén megtartott ülése jegyzőkönyvének 3. sz. függeléke. In Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. 2. köt., 1544–5.

25  Ezt követően az MSZMP Központi Bizottsága már csak 1989. szeptember 25-én ült össze, amely a pártszakadáshoz vezető, 1989. október 6–9. között megtartott kongresszus előkészítésével foglakozott.

26  Lásd: Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. 2. köt., 1696–704.

27  Törvényjavaslat az Alkotmány módosításáról, 1989. szeptember 22. MOL 2117. 11. d., 281. i. sz.; továbbá: Országgyűlési Irattár és Levéltár Országgyűlési Irományok. 1985–1990. sz. országgyűlési ciklus. 251–300. jelzetű kötet.

28  Sajtóhírek szerint a munkásőrség mint költségvetési üzem az alapítása óta kapott 9 milliárd 588 millió forintot folyamatosan különböző vállalkozásokba fektette, így például 1989. július 1-jétől a Club Tomajba, vagy a Kelen Tours Kft-be; illetve azt tervezte, hogy különböző vállalkozásokat hoz létre a járműjavítás, az oktatás, a szállítás, a lapterjesztés területén is, és tudni lehetett, hogy fontolgatja takarékbetétekkel foglalkozó cég alapítását, valamint egy magyar–osztrák vállalkozás keretében (vadász)fegyverek kereskedelmét is. Lásd: A munkásőrség Club Tomaja. Népszabadság, 1989. szeptember 13.

29  A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások I/6-os számú munkabizottsága foglalkozott az erőszakos megoldásokat kizáró jogi garanciák megteremtésének kérdéseivel.

30  Kőszeg Ferenc: A magyar átvilágítási törvény és a Történeti Hivatal tapasztalatai. In Halmai Gábor (szerk.): Ügynökök és akták. Nemzetközi konferencia az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról. Budapest, Soros Alapítvány, 2003.

31  Lásd: 54. sz. jegyzet.

32  Lásd: 55. sz. jegyzet.

33  Galambos Lajos: A magyar polgári nemzetbiztonsági szolgálatok feladatrendszerének tartalmi módosulása a rendszerváltozás folyamatában. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1997. ZMKA (ZMNE) Kutató Könyvtár 25949. (Továbbiakban: Galambos Lajos: Értekezés) 55.

34  Lásd: 50. sz. jegyzet.

35  Belügyminiszter-helyettes 9/1982. sz. parancsa társadalomra veszélyes ellenséges személyek kiválasztásáról és ellenőrzéséről. BM 24/9/1982. Első közlés: Modor Ádám: A titok meg a nyitja. Budapest, Kairosz, 2004. 188–97.

36  MOL M-KS 288. f. 5./972. ő. e. Idézi: Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). Dokumentumok. Budapest, T-Twins, 1995. E kiadvány tévesen jelöli meg további forrásként az Irodalmi Újság 1987. 3. számát. (Ebben a számban ugyanis a „Javaslat a nyilvánosság reformjára” című dokumentum szerepel.) Helyesen: 1987. 2. sz. Az Irodalmi Újság jegyzete megemlíti: „Az itt közölt, szigorúan bizalmas pártdokumentumot Magyarországról juttatták el az Irodalmi Újsághoz.”

37  Lásd: Az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalása. A politikai rendszer reformjának néhány időszerű kérdéséről. (Tervezet.) Népszabadság, 1989. február 16. A kerekasztal-tárgyalások megindulásához talán szerencsésen járult hozzá e meghozott döntések Szigorúan titkos! minősítése, hiszen ennek híre joggal növelte volna tovább az MSZMP-vel szembeni bizalmatlanságot.

38  1989-ben is megfontolásra méltó maradhatott az a szerkesztőségi kommentár, amely a Politikai Bizottság fenti határozatának említett, az Irodalmi Újságban történt 1987-es publikálását követte. Ebben Méray Tibor kifejtette: [A Politikai Bizottság] Szavakban ugyan „elsődlegesen politikai módszerekkel” történő fellépést hirdet, a politikai munka javításáról, a jobb pártmunkáról, a pártegység erősítéséről beszél (mintha ezekkel a frázisokkal bármit is el tudna érni), de ténylegesen tervbe vett intézkedései mind adminisztratív, hatósági, büntető jellegűek. Irodalmi Újság, idézett szám, 14.

39  Említésre méltó, hogy már-már ellenzéki hevülettel tette bírálat tárgyává egy rendőr százados tanulmánya az 1988 végén még csak tervezet szintjén létező egyesülési törvényt. Arra az anomáliára hívta fel a figyelmet, amely 1989 elején tartós vita tárgya lett. A jogszabály-előkészítők (…) azt állítják, hogy e jogok gyakorlása nem sértheti az állam biztonságát. (…) E jogok gyakorlásának kritériumaként felsoroltakat egyenként vizsgálva az állam biztonságának a fogalma látszik a legkevésbé megfoghatónak. Ezen az alapon tiltani lehet egy sor, egyébként veszélytelen magatartást, amelyeket a hatalom veszélyesnek minősít. Nem kétséges ugyanis, hogy az állam biztonságára való veszélyes magatartás megállapítása az államhatalmat gyakorlók aktuális nézetein alapul. Bencsik Attila: Többpártrendszer? Belügyi Szemle, 1988. 12.

40  Lásd: Memento Brassó! Beszélő, 25. 1988. 3. sz.

41  Lásd: Segédlet a csapaterővel megoldandó karhatalmi feladatok végrehajtására. Idézi: Szabó Máté: A tüntetések rendőri kezelésének normái a Kádár-rendszerben (1957–1989) [a tartalomjegyzékben: Tüntetések a Kádár-rendszerben: történeti vázlat címmel] In Szabó Máté – Dominique Wisler (szerk): Tüntetés, rendőrség, demokrácia. Budapest, Villányi úti könyvek, 1999. 147–8.

42  Indoklás a gyülekezési jogról szóló törvényjavaslathoz. Magyar Közlöny, 1989. 5. sz. 101.

43  A Büntető Törvénykönyv módosítása. Az Igazságügyi Minisztérium tervezete. (Magyar Nemzet, 1989. május 31.) Az Országgyűlésnek beterjesztett javaslatot – tekintettel a megkezdődött politikai egyeztető tárgyalásokra – a kormány kezdeményezésére az Országgyűlés levette nyári ülésszakának napirendjéről.

A tárgyalások során a politikai munkabizottságok közül az I/4. számú foglalkozott a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elveivel. A vita központi témáját éppen a politikai bűncselekmények újraszabályozása jelentette. Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. 6. köt., passim, különösen 65–68. sz. dokumentumok.

44  Lásd: A Magyar Népköztársaság belügyminiszterének 21/1978. számú utasítása a jogszabályok, a belügyi rendelkezések, a belügyi iránymutatások kiadásáról és az előterjesztés előkészítéséről. 10-21/21/1978. BM Központi Irattár Parancsgyűjtemény (Továbbiakban: KI Pgy). 194. d.

45  Lásd: Dobos Ágnes: A parancs szerepe az irányításban. Belügyi Szemle, 1986. 7.

46  Horváth József: A „kísértet” fogságában. Budapest, Zingen, 1991. 258.

47  Az állambiztonsági főcsoportfőnökségért felelős miniszterhelyettes 1989. április 30-ig Harangozó Szilveszter, május 1-jétől Pallagi Ferenc volt.

48  Egy 1990-ben hatályon kívül helyezett – tehát 1989-ben még hatályos – parancs értelmében az új jogszabályok hatálybalépése nem érinti azoknak a korábban kiadott rendeleteknek, parancsoknak, utasításoknak, szabályzatoknak a hatályát, amelyek a rendőrségről szóló 1955. évi 22. sz. tvr. felhatalmazása alapján kerültek kiadásra. Lásd: A Magyar Népköztársaság Belügyminiszterének 20. sz. parancsa. A belügyi szervek tevékenységére vonatkozó új jogszabályokkal kapcsolatos feladatok. 10-21/20/1974. i. sz. BM KI Pgy. 152. d.

49  Horváth József: A lehallgatástól a kihallgatásig. Tábornok vád alatt. Budapest, Holding, 1991. 119.

50  Az I/1-es bizottság az alkotmánymódosítás időszerű tételei kapcsán a fegyveres erők alkotmányos szabályozásának problémái körében foglalkozott a kérdéssel; az I/2-es bizottság érintette a fegyveres erők és fegyveres testületek hivatásos állományú tagjai párttagságának problémáit; az I/4-es bizottság a büntető törvénykönyv módosításain belül alapvetően az államellenes bűncselekmények körével, az I/6-os bizottság pedig gyakran foglalkozott a fegyveres erők és testületek működésének politikai összefüggéseivel. Lásd: A Nemzeti Kerekasztal politikai bizottságának munkabizottságaiban megtárgyalt kérések. In Révész Béla: Az államiság értékeinek újrafogalmazása a rendszerváltás vitáiban. Szeged, Acta Jur. et Pol., 2001. 42–54.

51  Südi Bertalan országgyűlési képviselő ennek kapcsán tette meg híressé vált indulatos kifakadását: Rá kellett döbbenünk, hogy szánalmas figurákká degradálódtunk, akiknek maholnap gondolkodniuk sem igen érdemes, hanem az lesz a hasznos, ha mérlegelés nélkül teljesítik a másik főhatalom igényeinek szem előtt tartásával szerkesztett kívánságlisták ajánlásait. Lásd: Országgyűlési Napló, 1989. október 17.

52  Jelentés a bel- és állambiztonság kérdéseiről a jelenlegi belpolitikai helyzetben. Előterjesztés az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottság 1989. június 9-ei ülésének napirendjéhez. A bizottság tudomásul vette a jelentést, és egyetértett a munka tervezett fő irányaival, a kívánt módosításokkal. Lásd: BM KI Belügyminiszteri iratok/1989. 72. 1-a/641. i. sz.; továbbá: MOL M-KS-288. f. 62/5. ő. e. (a kutatás időpontjában az eltérő visszaminősítések folytán forrásként ez utóbbi állt rendelkezésre).

53  Népszabadság, 1989. május 31. Lásd továbbá: A rendszerváltás forgatókönyve. 1. köt., 396. (25. sz. dokumentum. 1. sz. jegyzete.)

54  Jelentős különbségeket is feltárt az állambiztonsági szolgálat az egyes pártok között: Vitathatatlan, hogy az SZDSZ és a Fidesz állt a központban. Ez a két szervezet szúrta leginkább a felső vezetés szemét. (...) Később aztán az MDF megítélése egy kicsit megváltozott. Persze ez csak a legutóbbi időszakra vonatkozik: ’89 közepe, vége. A szolgálat akkor is dolgozott, továbbra is gyűjtötték az adatokat például a kerületi szervezetekről, a belső ellentétekről, tehát folytatódott az ellenőrzésük, de kialakult egy bizonyos lojalitás velük szemben. A legutóbbi időszakban a főnökök már elképzelhetőnek tartottak egy MSZP–MDF koalíciót. Olyan alapon, hogy ha már úgyis rossz lesz nekünk, legalább a kisebbik rosszat válasszuk. Egyik kollégám részéről még olyasmi is felmerült, hogy talán érdemes lenne elmenni az Ó utcába, de hogy aztán erre sor került-e vagy sem, azt nem tudom. Lásd: Bajcsi István, volt állambiztonsági tiszt interjúja. I. m., II. A politika belügy. Beszélő, 1990. február 17.

55  A III/III-as Csoportfőnökségnek a Belső Biztonsági Szolgálat 1989. augusztus 15-ei rendkívüli országos értekezletéről szóló 1989. augusztus 18-ai keltezésű Emlékeztetője már nem csupán az ifjúsági vonal, de az egyházi reakció elhárítását és a kulturális terület védelmét is megszüntethetőnek tekintette. A többi osztályról ekkor nem esett szó. Lásd: BM III/III. csoportfőnökség. 11-5340/1989. i. sz.; Nyt. sz.: 7-1-145/1989. Az Emlékeztető facsimiléjét közli: Horváth József: A tábornok vallomása. 319.

56  I. m., 315.

57  Ennek az értekezletnek alkalmával adott az állambiztonsági szolgálat vezetője, Pallagi Ferenc egy nagyobb, helyzetértékelő interjút: „1962-ben jutottunk odáig, hogy a szervezetet sikerült teljesen megtisztítani az ávós káderektől. (…) A döntő fordulat tavaly, a pártértekezlet után következett be. (…) Az állambiztonsági szolgálatnak mindinkább nemzetbiztonsági jellegűvé kell válni. 1988 novemberében a BM, így a szolgálat is, kikerült az MSZMP közvetlen irányítása alól. Ezzel az ideológiai alapon szervezett állambiztonsági munka feltételei megszűntek. (…) Külön jogszabály 1974-ig nem foglalkozott az állambiztonsági munkával. Az ekkor született törvényerejű rendelet végrehajtására kormányrendeletet, valamint belső utasítások egész sorát adták ki. Ezek nem nyilvánosan kihirdetett jogszabályok voltak. (…) Már jelenleg is megpróbálunk a többpártrendszer és a koalíciós viszonyok keretei között gondolkodni. Nézetek, eszmék ellen többet nem harcolunk. Fellépünk viszont az alkotmányos, törvényes rend megsértőivel szemben. (…) Vagyis nemcsak a neofasiszta csoportosulásokkal kell szembeszállnunk, nem lehetünk elnézőbbek az ultrabalos irányzatokkal szemben sem – ha nem tartják be az alkotmányos játékszabályokat. Az állambiztonságot érintő kodifikációs munkában meghatározó a jogállamiság követelménye. (…) A nemzetbiztonsági munka ellenőrzésében a parlamentnek és kijelölt bizottságának is szerepet kell kapnia. Az ún. titkos eszközök alkalmazását is jogszabályban kell rögzíteni, annál inkább, mivel ezeket a bizonyítékokat a bíróság nem fogadja el. A garanciális rendszerben, különösen az állampolgári jogokat korlátozó intézkedéseknél nélkülözhetetlen az igazságszolgáltatási ellenőrzés.” Nyilvános titkosszolgálatok? Magyar Nemzet, 1989. június 26.

58  A Belügyminisztérium viszonya az ellenzéki pártokhoz és szervezetekhez. Előterjesztés miniszteri értekezletre. 1989. szeptember 7. (BM KI Államtitkári iratok 2-537/1989. i. sz.) Egy nappal korábban Túrós András és Pallagi Ferenc belügyminiszter-helyettesek az Előterjesztés szellemében – bár az arra történő utalás nélkül – adtak tájékoztatást az erőszakos megoldásokat kizáró jogi garanciák megteremtésével foglalkozó I/6-os bizottság 1989. szeptember 6-ai ülésén a tárgyalásokon felmerült kérdésekről.

A rendszerváltás forgatókönyve. 6. köt., 104. sz. dokumentum.

59  Az 1989-es év korábbi átfogó pártregisztere – amely szintén a Belügyminisztérium információira támaszkodott – öt hónappal korábban készült: Tájékoztató a magyarországi alternatív politikai szervezetekről és mozgalmakról. MSZMP KB Társadalompolitikai Osztály, 1989. április.

60  Az MSZMP Központi Bizottsága 1988. december 15-ei ülésén Németh Miklós miniszterelnök előterjesztése nyomán – A kormányzati munka korszerűsítése – határozatot hozott a fegyveres erők eddigi pártirányításának kormányfelügyelet alá helyezéséről. Ezzel szemben a káderhatásköri lista vonatkozásában csak az 1989. május 8-ai határozat helyezte hatályon kívül az MSZMP KB-nak az 1989. július 13–14-én elfogadott hatásköri listáját. (Lásd: Az MDP és az MSZMP hatásköri listái. Társadalmi Szemle, 1992. 3. sz.) A Titkárság feltehetően úgy akart fogalmazni, hogy az ellenzéki szervezetek „szerint” az illegálisan még mindig pártirányítás alatt álló minisztériumon (…). Az idézett Előterjesztés jelen fogalmazása szerint viszont még 1989 őszén is „illegálisan” pártirányítás alatt állt a Belügyminisztérium. Megerősítésére/cáfolatára nincs dokumentum.

61  A Bálint Tibor (BM Titkárság vezetője) által véglegesített Előterjesztést Földesi Jenő belügyminisztériumi államtitkár véleményezte, aki a május 1-jei felsőszintű vezetői cserék idején került posztjára.

62  A Napi Operatív Információs Jelentések közel fele (negyven) foglalkozott az Ellenzéki Kerekasztal vidéki szervezeteivel, miközben mindezekről az EKA alig akart tudomást venni. Kivétel az 1989. május 18-ai ülésük, amelyen közleményt fogalmaztak meg a helyi szervezetek megalakulásának üdvözlésére. (Lásd:

A rendszerváltás forgatókönyve. 1. köt., 23/c. sz. dokumentum; továbbá: BM Állambiztonsági Miniszterhelyettesi Titkárság (továbbiakban: BM Áb. Mh. Titkárság ) NOIJ. Ny. sz.: 45-78/96. sz./1989. 96/1. 89.05.19.01.; TH III/III-96-96/1/1989.) Látni kell azonban azt is, hogy a BM szemében az „Ellenzéki Kerekasztal” országosan az alternatív mozgalmak gyűjtőfogalmává lett, függetlenül attól, hogy az ország különböző részein esetleg más elnevezéssel, illetve egészen eltérő pártsruktúrával jöttek létre. A legtöbb jelentés a győri, pécsi, soproni, kecskeméti és a szegedi ellenzéki kezdeményezésekről érkezett a BM III/III. Csoportfőnökségére. Egyik jellegzetes példája ezeknek az az április végi pécsi jelentés, amelyet telefonlehallgatás, valamint titkos munkatársi jelentés alapján állítottak össze:

     F. hó 25-én ANDRÁSFALVI BERTALAN pécsi lakásán regionális jellegű MDF-megbeszélést tartottak, s ott LEZSÁK SÁNDOR az országos elnökség nevében a következőkről tájékoztatta a megjelenteket:

– az MDF megkezdte az előkészületeket, hogy változatlan néven pártként bejegyeztesse magát;

– májusban minden megyében egyeztető tanácsokat kell alakítani a helyi szervezetek vezetőségéből; ha több különböző szervezet működik egy helységben, ellenzéki kerekasztalt kell kialakítani;

– az MSZMP által kezdeményezett politikai egyeztető tanácskozásokon az MDF-szervezetek ne vegyenek részt; – az elnökség kalandorságnak minősíti a debreceni Magyar Demokrata Klub felhívását (május 1–15. Országos Demokrata Napok);

– az MDF magára vállalta Nagy Imre temetésének lebonyolítását, ehhez 3000 rendőrre van szükségük;

– a közeljövőben hazánkba látogató LECH WALESA feltehetően Boglárlellére is el fog menni (ott a háború alatt lengyel menekülttábor volt);

– hazánkban fel kell készülni egy válsághelyzet kirobbanására, amikor a politikai jogok felfüggesztésére is sor kerülhet; a helyi MDF nyilvántartásokat bizalmasan kell kezelni, nehogy egy adott helyzetben megtorlás alapjául szolgáljon.

     CZ. J.-né I. ZS., az MDF nagykanizsai vezetőségi tagja másnap a pécsi találkozóról beszámolva említette ismerősének, hogy fel kell készülniük a szükségállapotra is, ezért az MDF okmányokat óvatosan kell kezelniük. Öt-hat napon belül az MSZMP pártcentrum részéről (Grósz-vonal) „pártrend-csinálás” várható – mondta –, vagyis a Münnich-vonalat és a reformkommunista vonalat a centrum teljesen le akarja kapcsolni. Ebből szerinte arra lehet következtetni, hogy az MDF-et is támadás érheti. BM Áb. Mh. Titkárság NOIJ. Ny. sz.: 45-78/82. sz./1989. 82/11. 89.04.28.11.; ÁSZTL Somogy megye, Zala megye – 12-82/11/1989. Feldolgozásukat lásd: Révész Béla: Az Ellenzéki Kerekasztal és az állambiztonsági szervek. In Bozóki András (szerk.): Alkotmányos forradalom. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2000. 420–78.

63  Horváth József: A tábornok vallomása. 342–7.

64  Belügyminisztérium III/III. 11-13/1683/1989. A csoportfőnök a fentiekben közölt szövegen kívül az igazoló jelentéshez csatolta még az 1989. november 6-ai parancsnoki értekezleten kiadott utasítását, amely a többpártrendszer viszonyai közötti együttműködésre történő átállást kívánta felgyorsítani, egyben elrendelte a korábbi törvények alapján elrendelt ellenőrzések anyagainak megsemmisítését (és amelyből a mottóként citált mondat is származik), valamint az ez utóbbi módosítására 1989 decemberében kiadott utasítását. Uo.

65  Az Ellenzéki Kerekasztal nyilatkozata:

     Az Ellenzéki Kerekasztal november 8-i ülésén úgy határozott, hogy a volt MSZMP idei költségvetési részesedéséből a működő pártok támogatására elkülönített 100 milliós összeg felosztása kérdésében a következő javaslatot teszi:

     1. Igényjogosultnak az a politikai párt tekinthető, amelynek szervezete és működése megfelel az Országgyűlés által elfogadott párttörvényben támasztott követelményeknek.

     2. Az igényjogosultság mértékét az egyes szervezetek 1989. november 1-én fennállott taglétszámának arányában kell megállapítani.

     3. Azok a politikai pártok, amelyeknek tagnyilvántartása még nem teljesen rendezett, lehetőséget kapnak arra, hogy két-két vezetőségi tagjuk – közlésük helytálló voltáért büntetőjogi felelősségét írásban vállaló – olyan nyilatkozatával helyettesítsék ideiglenesen a pontos adatszolgáltatást, amely (legfeljebb 10-20 százalékos hibahatár leszögezésével) becsült adatot nyújt szervezetük taglétszámáról.

     4. Valamennyi támogatásban részesülő pártnak mielőbb, de legkésőbb 1990. január 30-ig lehetővé kell tennie a bejelentett (általa pontosan meghatározott, illetve általa megbecsült) 1989. november 1-i taglétszám személyi adatokra is kiterjedő nyilvántartásának a Legfőbb Állami Számvevőszék részről történő ellenőrzését. In Magyar Nemzet, 1989. november 15.